Warning: Ha az utóbbi hétről szóló posztok furák, keszekuszák, logikátlanok, ismétlik magukat, vagy bármi más, akkor az azért van, mert teljesen összevissza írtam meg őket, a kétharmadukat egész konkrétan ezen a nyolc órás, Shanghaiba tartó vonaton. Ahol még mindig ülök.
Vagy csak azért, mert így írok.
A blogról való távozás után reklamációt nem fogadok el. ;)

(Csütör)tököltünk kicsit - Az utolsó nap Xiamenben

Idő Kantonban: 13:21
Idő otthon: 07:21
Hangulat: túlélő üzemmód az őrülten hangos vonaton
Zene: The Fratellis - Whisky Saga

Már nem merem kijelenteni, hogy “Most egy rövid poszt következik”, de a tegnap és ma nagyrészt utazással telt, szóval nincs sok mindent mesélni róla.
Azt hiszem, a legtöbb utazásnak van egy olyan pontja, ahol muszáj egy kicsit szusszanni és pihenni, mert kevés embert terveztek úgy, hogy megállás nélkül, folyamatos lelkesedéssel vegyen minden gyűrődést. Egyrészt ránk fért egy kis pihenés, másrészt meg nem is mi választottuk, hanem az utazás: tegnap reggel Yongdingból visszabuszozni Xiamenbe három és fél óra volt.
Szerintem csak Kínában fordul elő olyan, hogy a busz bejelentés nélkül nem ott tesz le, ahol felszálltál rá. Szépen felszálltunk a buszterminálban, és mikor leszálltunk, csak lestünk körbenézelődve a teljesen ismeretlen utcákon, hogy mégis, hol lehetünk?
Szerencsére hamarosan találtunk egy buszt, ami újabb egy órás úttal körbepöfögte fél Xiament ugyan, de legalább a már jól ismert Xiamen University területén tett le minket. Jól beebédltünk, aztán újabb óra múlva megérkeztünk a hostelünkbe, és néhány óráig csak döglöttünk és pihentünk.
Jaj, hogy milyen jó volt újra lefürödni!
Ha bármikor nem értékelitek eléggé az életeteket, akkor töltsetek egy napot negyven fokban úgy, hogy utána nem zuhanyoztok - a következő napon egészen más látószögből nézel olyan egyszerű dolgokra, mint a hátadon végigcsorgó hideg víz.
A néhány órás döglés után aztán felvettük a ruhánk alá a fürdőruhánkat, és újra visszamentünk a városba. Egyikünk se volt túl éhes, úgyhogy egy nagy fagyi után elkezdtünk a sziget túloldalán lévő tengerpart felé sétálni - azt hiszem, eredetileg csak néhány megállót akartunk sétálni, de estére végre jó idő lett, és olyan szép volt a tengerpart menti utacska is, ráadásul úgy belemelegedtünk a beszélgetésbe, hogy csak nyolc megállóval arrébb néztük meg, hogy egyébként hol is járunk éppen. Már fájt a lábunk, mégis olyan jól éreztük magunkat, hogy nem volt kérdés: a maradék négy-öt megállót is lesétáljuk. Így vagy másfél órát sétáltunk végül, de így egészen csodás érzés volt belevetni magunkat a tengerbe.
A sziget bal oldalán nyugati oldalán van a strand, ahol még estefelé is sok ember sétál, és tőle még feljebb Gulangyu, a strandsziget, de a mi hostelünk a sziget jobb alsó csücskében van. És milyen jó, hogy ott van! Azon az oldalon is van egy kicsi, homokos tengerpart, és kilenc után már alig egy-egy kósza kínai téved arra, így ma is oda mentünk le. Ma még ki se volt világítva a part, csak a Hold fénye és a távoli étterem fényei világítottak nekünk. Annyira jó érzés volt belemerülni a sötétben a még este is langyos vizű tengerbe. Ahogy telnek a napok, egyre jobban kitelt a Hold, már majdnem telihold volt éjszaka, így a tenger is egyre tovább és egyre nagyobb hullámokban csapott ki a part felé, de egészen a szélén maradva teljesen biztonságos volt. Úgyhogy még utoljára elúszkáltunk és leáztattuk az egész napos fáradtságot magunkról, és késő este fáradtan sétáltunk haza.

Másnap pedig összepakoltuk a cuccainkat - olyan hihetetlenül nehéz a bőröndöm, alig várom, hogy Shanghaiban Laura elvigyen a fake marketre és vehessek egy második, olcsó kis bőröndöt, amiben elférek. Micsoda mázli, hogy a járatunkon egy embernek nem egy, hanem kettő nagy bőröndöt lehet becsekkolni! Nem is mázli, direkt kerestek a lányok ilyen járatot. Okos lányok! :)
Reggel kitaxiztunk a majdnem egy órára lévő vonatállomáshoz, és azóta itt ülünk a vonaton - ezen a nyolc és fél órás úton Shanghai felé. Majdnem annyi az út, mint két nap múlva lesz Shanghaiból Moszkváig, csak akkor repülőzni fogunk!
A kínaiak vonatkultúrájáról oldalakat tudnék telepanaszkodni, de minek…viszont egy bekezdés erejéig muszáj megemlékeznem róla.
Képzeljétek el, hogy egy hatalmas majomcsalád közepén ültök a vonaton, csak ők itt nem makognak és kakival dobálóznak, hanem zacskós csirkelábat és műlevest zabálnak, aminek az émelyítő szaga betölti a vonatot, a nénik és bácsik pedig a hátunk mögött kiabálnak megállás nélkül, és senkinek eszébe se jut elcsendesíteni a gyerekeiket. Miért is tennék, mikor jóformán hangosabbak náluk. Nem túlzok ám, a mögöttünk lévő két ülésen NÉGY ember ül, két lány, az egyik ölében egy rohangáló kislány, és a nagypapájuk ácsorog (papa az előbb lazán rákönyökölt a fejemre) - minimum fél süket kéne, hogy legyen, mert olyan hangosan kiabál és annyit. Az előbb, ahogy oldalra néztem, láttam, hogy egy felnőtt férfi az ülésén álldogál, és senki nem szedi le, pedig itt vannak ilyen “vonat-stewardessek”. De ők csak húszpercenként körbesétálnak egy kordéval azt nyekeregve, hogy vegyél még több kaját. Srácok, ez a megállás nélküli nyüzsgés egyszerűen hihetetlen!

Alig várom, hogy hazamenjek, és CSEND legyen. Laura azt mesélte, egy barátnője egy év Kína után, a Westend közepén kávézva ledöbbent, hogy mi ez az ott honoló csend. Annyira elhiszem.
Majd ha kiabálok, azért szóljatok rám, de gondoljatok erre… :)

(folyt.)

Nagyon szép volt ez a tulou, három, egyre szűkülő körgyűrű alkotta. De, mivel ez volt a legnagyobb épület, így ötször annyi turista mászkált ott, mint egyébként, és már megint elkezdték a laowai-ozást. Nehéz figyelmen kívül hagyni, mikor folyton (és abszolút tiszteletlenül) rólad beszélnek. Aztán jöttek az öreg bácsik-nénik, akik mind el akartak adni valamit nekünk. Utálatos módszerük van, bedugják az arcod elé és kiabálnak, ha pedig nem figyelsz, erősen kopogtatják a válladat is. Idáig mindig nyugodtan körbesétlhattunk és felmehettünk akármelyik emeletre, itt viszont vagy öt kusza fogú néni ránkrepült, jegyet ajánlgatva a felső szintre.
Idegesek lettünk, mert sajnos a külföldieket MINDEN egyes alkalommal ott akarják átverni, ahol tudják, hülyének nézve őket, és ez igazán gonosz dolog. Még akkor is nehéz, ha valamennyt konyítasz a kínaihoz, de nyelv nélkül még több pénzt tudnak kicsalni a zsebedből. A jegyünk egyébként se volt olcsó, ők meg még tíz yüant követeltek az emeletért - hát fogtuk és visszamentünk a biztonsági őrhöz megkérdezni, hogy tényleg kell-e fizetni az emeletért. Rávágta, hogy igen. Persze, hát ez neki is üzlet. Oké, lehetséges, hogy kell fizetni, de tudjátok milyen gonosz dolog, mikor csak azért, mert te laowai vagy, többszörös árakat próbálnak meg rádhúzni? Egy idő után igazán durcás tud lenni miatta az ember.
Persze fel akartunk menni, de egy néni ránk akaszkodott. Mikor a magas, tíz yüanes árat nem adtuk meg és elsétáltunk, rögtön öt yüan lett a jegyből, majd mikor Laura három yüant kért érte (egy másik néni két yüant kért volna érte, csak hogy tudjátok, nem alaptalanul találtuk ki az árat), mérgesen elküldött a fenébe…tíz másodperc múlva meg megint ott volt. Adtam kettőnk jegyéért tíz yüant, a néni beígérte, hogy majd hozza a visszajárót, felmentünk hát fejenként három yüanért.
Fent nagyon szép volt, körbenéztünk, lesétáltunk, és a néni látszólag látványosan elfelejtve az ígért visszajárót fogta, és visszaült a többi, ajtóban kínai dalokat néző-kornyikáló néni közé.
Na, akkor jött el az a pont, amikor már igazán elegem lett abból, hogy mindenhol megpróbálnak átverni. Laura nem akart szólni érte, közben a néni még mindig háttal nekünk nézelődött. Nyilván azt várta, hogy nem erőlködünk, legyintünk és elsétálunk. De tudjátok mit, ne csesszen már át minden külföldit, az igazságérzet ilyenkor oroszlánként dühöng bennem. Odamentem, megkocogtattam a vállát, és megkérdeztem, hogy hol a négy yüanünk. A néni értetlenséget tetetve, morogva próbált elhessegetni.
És persze ez egész nem hülye száz forinton múlt, hanem az átverésen. Sajnáltam volna a nénit, mert anyával régen mindig arra gondoltunk ilyenkor, hogy szegény néni, neki ez a megélhetése, nekünk meg nem számít. Ugyanazt éreztétek volna, mint én, amikor meglátjátok, hogy a néni a zsebéből húsz perccel korábban mekkora köteg pénzt csap ki. A keresete bőven több volt, mint a mi havi öszöndíjunk! Tele volt pénzzel!
A többi nő csalafinta mosollyal az arcán kérdezte, hogy mi a baj? Akkor elmondtam nekik, mint egy másodikos matekpéldát: három yüant kért a jegyért, az kettőnknek hat yüan. Tízet adtam, kérjük a négyet. A többi nőn látszott, hogy nem tagadják, és azzal a “Tudjuk, hogy átvert téged a néni, haha”-mosollyal várták, hogy mi történik. A néni morgott, és azt kiabálta, hogy az márpedig nem úgy van. A többi néni csak vigyorgott és mikor megkocogtatva a homlokomat mutattam, hogy nem vagyok hülye, bólogatva konstatálták, hogy ezúttal nem jött be a csalás.
A néni kezébe került a tíz yüanes, és el akart vele sétálni megint - na és akkor Kittinek itt lett elege. Megfogtam és kivettem a tízyüanest a kezéből - hőbörgött, nem akata hagyni, de csak egy mozdulat volt, és mondtam, hogy amint hozza a visszajárót, visszaadom. Olyan görény volt, én meg olyan mérges, gondoltam, hogy oké néni, átversz? Ha te így, akkor én is. Úgyhogy fogtam és kényelmes tempóban kisétáltam az épületből a pénzemmel a kezemben - ha ennyire át akarsz verni, akkor majd kijössz utánam. A néni már egy méregzsák volt, hogy nem tudott átverni, és nem hiszitek el, még mindig csak három yüant hozott vissza négy helyett! Mikor elismételtem, hogy NÉGYET, már olyan mérges volt, hogy a nyála kifröccsent, és mikor háromszor azt üvöltötte, hogy nem, nincs annyi, akkor engedtem és otthagytuk a tömött pénztárcájával. Utálok bunkó lenni, de majd máskor talán meggondolja, hogy kit ver át. Csak azért, mert külföldi. Ugyeugye. Kitti - Néni 1:0.

Kicsit lenyugodtunk és elsétáltunk az üzletek között - közben Laura nyugodtan lezárta telefonon a türelmetlen sofőrt egy “mashang lai”-jal. Ha a kínaiak azt mondják, hogy “máris megyek”, az épp úgy lehet öt perc, mint három óra, és igazán szeretik ezt a szófordulatot használni. És nem volt hangulatunk több macerás kínaihoz, ha egyszer kifizettünk egy csomó pénzt, hogy idehozzon, mi bizony nem mentünk vissza fél óra után a kocsihoz, mert a shoppingoló lányok megunták a helyet, amit ők akartak megnézni.
Képzeljétek, az út szélén kis süteményszerűséget árultak, ilyen apró darabkákra tört virágízű tésztakockákat. A morzsás édességet kínai virágízekben árulták, és láttuk, ahogy két nő óriási klopfolókkal kalapálja formára őket. Így igazi értéke volt az édességnek - hogy két nő ilyen energiát kifejtve csinálta meg őket, nahát% Megkóstolgattuk őket, és végül mindketten elhoztunk belőle egy kis kóstolót. Minden tiszteletem a két nőé, hogy a negyven fokban gigantikus kalapácsokkal sütit püfölnek.

Az egész délutános tulou-kirándulás után eredetileg úgy terveztük, hogy visszaülünk a helyre, ahol délután a jegyet vettük, de ott tök íztelen rizst ettünk ebédre. Úgyhogy, mikor a már sötét utcán sétáltunk, az orrunkat megcsapta a fokhagyma illata - arra szimatoltam, és láttam, hogy egy pasi az utcaszéli étterem mellett valami tojásos lepény dobál a wokjában. Becsábított az illat az ő éttermükbe. Megkérdeztük a bácsit, hogy mi az, amit csinál, erre mosolygott és felnkmutatott egy rücskös, világoszöld uborkafélét, és mondta, hogy ezt keveri össze tojással. Ohó, akkor ez egy rántotta! Az ubi furán nézett ki, úgyhogy megkérdeztem, hogy tudja- más zöldségből csinálni. Erre elszaladt a konyha irányába és két paradicsommal és egy zöldpaprikával a kezében tért vissza. Nagyon aranyos volt, ahogy futott és mutogatta nekünk: ebből, ebből! Tíz perc múlva ott gőzöldött az asztalunkon egy adag tészta, egy paradicsomos tojáslepény, és egy kupac zöldpaprika sertésdarabokkal - megkértem, hogy valamire tegyen fokhagymát, úgyhogy az utóbbi isteni fokhagymás volt. Így finom, ízes vacsorát kaptunk.imageUtána visszasétáltunk a két házzal arrébb lévő ererdeti helyre, ott csinálnt nekünk a hirtelen beszédessé vált sofőrünk egy kis feketeteát, aztán pedig hamarosan felsétáltunk a szobánkba.

Tök sötét volt, alig bírtunk felbotorkálni a lépcsőn, a telefonunkkal világítva azért mégis sikerült. Félig úgy éreztem magam, mint a telken, félig meg, mint valami felsős erdei táborban. A tuloukban - ne kérdezzétek, hogyan - fürdő és vécé nincs!! Úgyhogy még az étterem vécéjében lemostuk az arcunkról és karjainkról az egész napos izzadságot, de az aznap esti fürdést elfelejthettük.
Mivel egy kis asztalon és két ágyon kívül semmi nem volt a szobában, úgy éreztem magam, mint régen, amikor még laptop és telefon nélkül kirándultak az emberek. Elhoztam magammal az Éva magazint, amit anya hozott nekem még májusban otthonról, aztán egész este cikkeket olvastunk fel egymásnak, és órákig beszélgettünk róluk - a hátrányos helyzetű gyerekekről, anyákról és szexről, és arról, hogy miért olyan nagyon tabutéma ez szinte minden szülőnél. Nagyon jól elvoltunk. Amíg pisilni nem kellett.imageKépzeljétek el, ahogy két lány a világ háta mögötti tulou-ban azon gondolkozik, hogy ott, ahol nincs vécé, mégis hogy kéne pisilni?? A szomszéd étterem már biztosan be van zárva, oda nem mehetünk le. Na jó, hát olyan koszos ez a hely, leguggolunk akárhova, de a kertben ott alszanak azok a tyúkok meg vadkacsák, még belecsíp az egyik a fenekünkbe! Hát, van két műanyag palackunk, de most komolyan, ODA?! Neee. Ja, és ennek a hülye háznak még “mögé” se lehet menni, hát kör alakú, nincs is oldala! :D És ki tudja, némelyik kínai sose alszik, aztán megbámulják a holdvilág fenekünket. Na, úgy kábé fél óráig agonizáltunk, taktikáztunk és fontolgattuk a lehetőségeinket, mikor már úgy kellett mennünk, hogy fogtuk, kirohantunk és a néma és sötét emeleten, a szobától nem messze megoldottuk a dolgot. Nem is volt olyan nehéz!

Laura felcsapta az asztalra a poros, régi ventillátort, bekapcsoltuk, magunkra terítettük a törölközőnket (a paplan akkora volt, mintha egyenesen januári fagyokra tervezték volna, így az este is legalább huszonöt fokban teljesen kizárt volt azt használni), és hamarosan elaludtunk ezen a csodafura, és maga módján király helyen.

Tökös csajok tuloukba mennek - Hakka körházakhoz kirándultunk

Idő Kantonban: 7:52
Idő otthon: 01:52
Hangulat: fürdőt és kaját nekem
Időjárás: nyirkosmelegforrómeh
Zene: mi? berreg a ventillátor

Van egy tál. Abba beleraknak egy adag rizstésztát, rádobnak egy szétdarabolt kínai kel levelet, majd a felvágott sertéshúst, ami akármilyen egyéb módon készítve finom lehetne, de ők csak megpárolják. Fűszert nem raknak bele, még egy csipet sót sem, csak a végén rálöttyintenek egy merőkanál forró vizet az egészre.
Ez volt a reggelink.

Most épp a Xiamenbe tartó buszon ülök, ahol a jegyszedő bácsi úgy döntött, hogy Laura hátizsákját jó ötlet az ölébe cseszerinteni, nekem meg bizony van szükségem karfára, ezért egy mozdulattal a karomra hajtotta, majd mikor morcosan visszatoltam és közöltem, hogy nem kell, akkor azzal a teljesen bamba, értetlen arccal nézett rám, mint amivel minden egyes kínai szokott, aki nem tud mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy bizony neked, európai lánynak van saját akarata.
He?

Hát nem könnyű az utolsó héten bírni ezekkel a kínaiakkal, főleg, mivel olyan szinten bámulnak minket megállás nélkül, hogy sokszor legszívesebben csak eltörlődnél a föld felszínéről. Amikor korábban másokkal utaztam, sose bámultak meg ennyire sokan - talán, mert nagyobb csoporttal utaztunk, talán, mert Laurával ketten együtt már igazán extrém látnivalók vagyunk nekik, nem tudom. De most már kicsit besokalltunk tőle.

Azért néha aranyos módon is el tud sülni az egész. Például, ahogy tegnap reggeli után, a fél hetes keléstől még álmosan elindultunk a buszon Yongding faluba a tulou-khoz. Egyszer megálltunk útközben egy világvégeszéli utcában pisilni…a vécé sötét és mindenhol csöpögő, baljóslatú mivolta miatt elnyerte A Második Legundibb Vécé, Ahol Jártam érdemérmet, de az utcaszéli gyümölcsárusok közt volt egy fiatal srác, aki olyan csodálattal nézett minket, mintha az angol királynő lépkedett volna előtte, drágaköves koronával a fején. Lelkesedésében Laura kapott egy ajándékmangót tőle, és még egy-egy licsit is nyomott a kezünkbe. Aztán megkért minket, hogy fotózkodjunk le együtt. Olyan kis aranyos-szerencsétlen volt, hogy ilyenkor én se tudom megtagadni tőle, hát valószínűleg ez élete egyik nagy eseménye: A Nap, amikor találkoztam két fehér lánnyal. Ahogy óvatosan rátette a kezét a vállamra, éreztem, ahogy úgy izgul, hogy remeg a keze - haver, lazíts már, el ne ájulj itt nekem. Vicces volt. :D
Úgy nevetek, mikor Laura az ilyenek után panaszosan kérdezi, hogy "Ilyen miért nem történik otthon?" Na igen, amilyen átlagos itt az, hogy a figyelem középpontjában vagyunk folyton, annyira venné hülyén ki magát otthon, ha négy magyar srác játszana “Ki mer elszaladni a fehér lányokig”-ot, vagy éppen remegő kézzel kérnének fényképet tőlünk. Not gonna happen.

Akkor egy kicsit arról, hogy mik ezek a tulou-k.

Fujian Tulou - 福建土楼
http://en.wikipedia.org/wiki/Fujian_Tulou

Fujian Tulou (“Fujian earthen structures”) is a type of Chinese rural dwellings[1] of the Hakka is in the mountainous areas in southeastern Fujian, China. They were mostly built between the 12th and the 20th centuries.
A tulou is usually a large, enclosed and fortified earth building, most commonly rectangular or circular in configuration, with very thick load-bearing rammed earth walls between three and five stories high and housing up to 80 families. Smaller interior buildings are often enclosed by these huge peripheral walls which can contain halls, storehouses, wells and living areas, the whole structure resembling a small fortified city.

Még évekkel ezelőtt az egyetemen, a kínai törinken tanultunk Kína földrajzáról és híres helyeiről, városairól. Salát tanár úr igazán jó munkát végzett, mert Laura is mesélte, hogy néhány helyet azért akart meglátogatni, mert hallott róla kínai törin. Így voltam én a tulou-kkal. Emlékszem, hogy, mikor először láttam képet a lyukas, kör alakú hakka földépületekről, mennyire megtetszettek, hogy rögtön arra gondoltam, hogy ezeket bizony látnom kell egyszer. 

Később, amikor anyával eldöntöttünk, hogy Kína déli részére jelentezem, netezgettem a környéken lévő látnivalók után kutatva, és láttam, hogy a Guangdong melletti FUjian tartományban vannak ezek a körépítmények. Akkor megint arra gondoltam, hogy miért is ne, már igazán nem lesznek olyan messze tőlem.
A kirándulós barátokkal aztán kiderítettük, hová is kéne menni pontosan, de úgy alakult, hogy két-három próbálkozásból egyszer sem sikerült megszerveznünk az utat. Mindig ünnepnapokon volt csak időnk utazni, amikor a kínaiak is mind tömegével utaznak más városokba, így a jegyek már két-három héttel előtte elfogytak. Egy ideig beletörődtem, hogy nem fogom látni az épületeket, de aztán, ahogy ezt az utunkat kezdtük szervezni Laurával, megmutattam neki a tulou-kat, és neki is nagyon megtetszettek, ezért terveztük úgy az utazásunk egy részét Xiamenbe, és egy napot a három óra buszútra lévő Yongdingba is.
Anna az utolsó napon úgy döntött, hogy őt mégse érdeklik ezek az épületek, és inkább eltölt még egy napot a tengeren, így ő nem jött velünk.

Szóval, Yongding egy falu Fujian tartományban - azért ne felejtsétek el, hogy ami nekik falu, az nekünk még simán elmegy egy kisebb városnak (mi elfelejtettük, és meglepődtünk, hogy egész nagy).
A többi helyre mind előre lefoglaltuk a hostelünket, ezt az utat viszont igazi kalandor módon terveztük meg. Tudtam, hogy a tulou-k némelyikében aludni is lehet, és ehhez elég csak odamenni és bekéredzkedni (erről persze semmit nem találsz a neten), úgyhogy anélkül, hogy tudtuk volna, hol fogunk aludni, és hogyan fogunk eljutni a Yongdingtól sugarasan szétszórt épületekhez, ledöcögtünk a busszal, az utolsó útszakaszon gyönyörködve a lépcsős-hegyes tájban.imageEgyébként abszolút jogos volt nem aggódni, mert a buszon egy alig érthető mandarint beszélő férfi segített, hol kell leszállnunk - és abban a percben, ahogy leszálltunk, már jött is elénk egy nő és bekísért a kis éttermébe, ami egyben a “Backpackers Point” címet viselő kirándulós állomás is volt, ahol rögtön láttunk térképeket a tulou-k elhelyezkedéséről, és béreltünk egy kocsit sofőrrel a délutánra. A busz megállójától öt perc séráta máris volt egy tulou! A nő azt ajánlotta, hogy itt szálljunk meg, különben nagyon macerás lett volna közlekedés. Ahogy bementünk, rögtön elkapott egy olyan igazi, “vidéki kínai” hangulat, és egész nap elkísért a gondolat, hogy most valami igazán különlegeset csinálunk.

A bejáratnál padon ücsörgő nénik beszélgettek, nekik kellett belépőt fizetnünk. Az öreg épület falai helyenként repedtek voltak, a macskaköves belső téren tyúkok és fekete, rojtos csőrű vadkacsák mászkáltak, akik ránk fújtak, mikor elsétáltunk mellettük. Mindenhol halmokban álltak fadeszkák, székek, tákolmányok, de majd a képeken meglátjátok pontosan, hogy is nézett ki.

Ezután rögtön autóba vágódtunk, és az egész délutánt a tulouk egy részének körbejárásával töltöttük.
Velünk jött még két kínai lány, akik együtt utaztak le ide. Már ahogy elértünk az első kilátóhoz, éreztük, hogy mekkora a különbség köztünk és a lányok között. Mi edzőcipőben és kényelmes ruhákban utaztunk. A lányok hagyján, hogy inkább bulizáshoz passzoló ruhákat vettek, de, amin nem tudtuk túltenni magunkat, hogy a kiránduláshoz platformcipőket vettek fel! Nem, nem olyan sima magassarkúkat, hanem magas sarkú ÉS platformmal legalább tíz centisre formált kis emelvényeken jártak. Szerencsétlenek majd’ kitörték a lábukat, ahogy felfele kopogtak a lépcssőkön, de hát ennyi eszük nincsen? imageValószínűleg tényleg eszükbe se jutott, hogy mennyire őrült ötlet így. (Nem mellesleg srácok, akik szerint kifejezetten szexi a gigantikus platformcipő, azonnal telepedjetek át Kínába - nem hiszem, hogy sok pasi lenne, aki szerint ebben rejlik a nőiesség esszenciája.)

A másik nagy különbség kicsit később tűnt fel: ahányszor megálltunk egy tulounál, mi lelkesen vetettük bele magunkat a felfedezésükbe, a kínai lányok viszont két perc alatt beléptek, körbenéztek, megcsinálták a kötelező kör fotókat, és aztán a hátralevő részben minket vártak a padon ücsörögve és unatkozva. Azért utazni, hogy mutogathasd a fotókat és vásárolhass, hát gratulálok lányok. Mi márpedig szeretünk kalandorok lenni!
Épp ezért nem igazán zavart, hogy várnak ránk, amikor a legnagyobb tulouba mentünk el. Ők kérték, hogy ezt is nézzük meg, de, mint kiderült, valószínűleg csak azért, mert egyedül emelett voltak kis üzletek is. Na, hát a lányok köszönték szépen, nekik elég volt kívülről lefotózni a tulou-t, már mentek is vásárolni, és hamar megunták azt is (sótlan libák), és mikor a vezető srác megkérdezte, hogy be akarunk-e menni, kiröhögött, mikor rávágtuk, hogy még jó, hát szerinte miért jöttünk ide? Úgyhogy mi bizony vettünk jegyet és bementünk.

(folyt.köv.)

Gulangyu

Idő Kantonban: 14:47
Idő otthon: 08:47
Zene: Arctic Monkeys - Old Yellow Bricks

Poszt posztot követ, és én márpedig elmesélem az egész utazást, de ezt a napot csak igazán röviden, hiszen nem történt ANNYI minden.
Átkompoztunk a Xiamenhez tartozó kisebb szigetre, Gulangyu-re, itt van elvileg az egyik legszebb tengerpart Kínában.
Az már biztos, hogy a Zhuhainál csak szebb lehet.
A kompon őrültként rohannak a kínaiak, tömegestül, úgy, mint a gyerekek, de azért túléltük.
Mostanában kicsit gyakran viharvert a lelkünk ettől, valahol most kulminál a sok furcsa dolog, pont jókor, mert már hazamegyüünk! :)
A sziget amúgy tök szép volt, de maga a tengerpart nem volt egy fokkal se szebb, mint a Xiamen szélén húzódó homokos part.
Itt viszont minden telis tele volt kínai turistákkal.

Ők nem úgy pancsolnak ám, mint mi. Nagyon vicces lenne egy videót csinálni egy olasz tengerparti napról, illetve egy kínairól.

Otthon, ha az ember kimegy a tengerhez, a part általában tele van kényelmes nyugágyakkal és napernyőkkel, az utca finom tésztákat áruló éttermekkel, a víz pedig vidáman úszkáló emberekkel, akik órákig képesek befelé úszni, és aztán fáradtan terülnek ki napozni a tűző napon, hogy bőrük a lehető legegyenletesebb barna színt kapja.Az olasz parton napbarnított fickók hordják körbe egy vödörben a kókuszdió szeleteket, kiabálva, hogy "Cocco! Coccobello!" A partot pedig mindig tisztán tartják, és a fehér homokban legfeljebb kis rákok szaladgálnak.

Kínában a tengerparton nem szaladgálnak rákocskák, de senkit se akad fenn azon, hogy az emberektől pár lépésre egy bazinagy traktor döcög a tengerpart homokján, a vízbe félig eltemetett betoncsövek között. A homokban lépten-nyomon eldobált szeméttel találkozol, még annak ellenére is, hogy itt sokkal többet takarítják az utcákat, mint otthon. A népszerű partok zsúfolásig vannak emberrel, de árnyék egy deka sincs, se napernyők, se fák - pedig a barna bőrtől végletekig irtózó, napernyő nélkül utcára sem lépő kínaiak egy vagyonért is beülnének alá. Itt is van kókuszdió, de itt rajtahagyják a nagy, zöld héját, vagy csak a fehérig szedik le, és szívószálat nyomnak bele, hogy kiszürcsölhesd a kókusztejet.
A kínaiak a fél testedet eltakaró, egyrészes, pöttyös-nyuszis-fodros kis fürdőruháikban legfeljebb a lábukat merik beletenni a vízbe - és nem túlzok, mikor azt mesélem, hogy szinte soha, egyetlen lányt nem láttunk a vízben. Na jó, egyet, őt el is neveztem “A Nap Legbátrabb Lányának” - szerintem úgy is érezte magát, mikor combig befutott a vízbe. Azta.
És minden egyes kínai a tenger elkerített részének első tíz-tizenöt méterében pancsizik. Legfeljebb.
És nincsenek külföldiek. Ha azt mondom, hogy eddig is megállás nélkül bámultak minket, el tudjátok képzelni, mennyire tátották a szájukat, mikor fürdőruhában láttak minket. Náluk senki se hord bikinit. Mindenki sunyiban képeket próbált csinálni rólunk. Jó zsémbesek is voltunk már miatta. Olyan szinten nem tisztelik a magánszférádat, és nem zavarja őket, hogy érted, hogy rólad beszélnek és le-idegeneznek, és az arcodbafotóznak, hogy néhány óra után igazán nem humánus módon azon gondolkozol, hogy a következő sunyiban vagy épp egész nyíltan feléd forduló telefont behajítod a tengerbe.
A legjobban akkor akadtam ki, amikor a vízben úsztunk, és egyszerecsak mellettem tíz centire egy kemény, fehér kókuszfió csobbant a víz tetejére. Nem is értettem mi van, majd láttam, hogy két kis hülye kínai gyerek dobta oda - ha az akkor nem véti el a fejemet, simán agyonver, basszus. Szerintetek egy messziről repülő kókuszgolyó mennyire veszélyes? És a szülőkben ilyenkor a józan ész legkisebb szikrája sem villan fel, mert ők ugyanúgy fotóznak és ugyanolyan majmok, mint a gyerekeik. Dobáljunk kókuszt a fura külföldiekre. Akkor jobban tették, hogy nem jöttek tíz méternél közelebb hozzám, mert amilyen mérges voltam, lelkiismeret-furdalás nélkül lenyomom őket fél percre a víz alá. Inkább a szüleiket.

A forróság és a neveletlen, rémes kínai sáskasereg miatt inkább elsétáltunk egy kávézóig és ott ücsörögtünk pár órát. A sziget amúgy szép volt, és nem voltunk mindig mérgesek, de többek között az előbb lefestett élőkép miatt volt olyan jó, hogy a hostel a népszerű parttól olyan távol volt, és ezért választottuk inkább a késő esti fürdőzéseket a csatatérrel szemben.

Tags: china xiamen

Döglött halat, rákkupacot, angolnát tessék! - Xiamenben csatangolunk

Idő Kantonban: 22:16
Idő otthon: 16:16
Hangulat: kalandornős
Időjárás: szétizzadtam a ruháimat
Zene: az ajtón beszűrődő kínai ballada

Egyetem, tenger, halpiac, halpedikűr…igazán tengeri napunk volt ma! :)

Azt se tudom, hol kezdjem, most kezdtem el írni az utazásunkról, és máris a harmadik nap végén járunk, alig volt időm erre, mindig mindig történik valami.
Na jó.

Szóval…

Jaj ne szenvedj már annyit, csak meséld el mi történt, annyi minden volt!! Mikor sétáltunk hazafelé a sötétben és Anna véletlen rálépett kicsit egy békára fúúj, szegény, és szegény béka, remélem nem halt meg és boldogan él - csak lehet, hogy most nem tud majd párzani egy hétig…

Na, megint itt vagy, örülök neki…

Naná hogy itt vagyok, töketlenkedsz itt összevissza, hát nem tudsz posztot írni? Amúgy is többen mondták hogy sokkal királyabb volt, amit én írtam, mint amit te, szóval azt hiszem, igazából én vagyok a kreatív feled, akit nem zavar, ha csapong és dől belőle a szó, és sokkal lazább, nem akad fent a formaiságon úgy, mint egyesek…remélem hallod, ahogy köhécselek a fejedben, köhömm, köhömm.

Jó, hát most mit csináljak veled, én sokkal értelmesebben tudok mesélni mint te, de na, te tényleg könnyebben mesélsz, akkor beszélj te…de ha nagyon elkalandozol, beleszólok!

Aha, hát most jól bejött ez a kínai lány - nem is tudom, ez az, aki itt lakik a szobában? hogy lehetnek ilyen ugyanolyanok…és amúgy is, minek mondtad hogy “aha, oké”, ha fogalmad sincs, miről beszélt? Tök jó pöttyös sárga ruhája volt, de én milyen hülyén néznék ki benne…

Oké, na most kezdtél el elkalandozni.

Bocsi bocsi.
Reggel lesétáltunk a buszmegállóba, ami tök messze van, de amúgy a reggelnek ez a része mégis kit érdekel? Felkelés, Sebiüzenet olvasás, mosolygás…
(hé hé hé ne beszélj már a magánéletemről mindenkinek légyszíves!!)
…fogmosás, térképrajzolás, lesétálás, bebuszozás, reggeli a Subwayban (úúú az a szendviics), ugorjunk.

Megcsodáltuk a ponyvával fedett piacsort az út mentén és átsétáltunk a Xiamen Universityre.

Úgy kellett bekommandózni magunkat, mert az ajtóban álló biztiőrök alapból csak öttől engedtek be külsősöket, de ez teljesen lehetetlen küldetésnek hangzott, mivel akkor már senki sincs az irodában! Épp fintorogva vitatkozntunk, hogy nekünk be kell mennünk, mikor leszólított egy borostás arab srác, hogy segíthet-e, és azt mondta, hogy ez már bukta, de menjünk át a másik bajárathoz és egyszerűen sétáljunk át rajta, őt nyolc hónap alatt senki nem igazoltatgatta.
Működött.
Mire jó, hogy helyi diáknak kinéző külföldi vagy.Lauráék vissza akarnak jönni mesterszakra ide, és ez egy híres egyetem, úgyhogy bementünk az irodába megkérdezni, hogy mik a feltételek, hogyan lehet ösztöndíjra pályázni, satöbbi.

De még csak dél volt, mire odaértünk, úgyhogy elször sétáltunk, körbenéztünk, beültünk egyet kávézni, bementünk egy csodálatos üzletbe, ami tele volt útikönyvekkel és képeslapokkal Xiamenről…
Jaj be ne szabadítsatok ilyenbe, mikor figyelni kell a bőröndlimitre, a fél életemet el tudnám költeni itt!! Szépséges képek kellemesen vastag kartonon, és az ujjaim máris bizseregnek!

Haha, és a libát el se mesélted! Képzeljétek, mikor sétáltunk, egyszercsak elsétált mellettünk az úton egy nagy, szürkésbarna libaféle, és az összes közelben lévő kínai rohant fotót csinálni róla! Milyen már, mikor tízen körülállnak egy libát, és fotózkodnak vele…majmok! Annyit fotózkodtak a libával, mint velünk. De elegem van már belőle, hogy mindig mindig minket bámulnak és megállás nélkül hallod, hogy “laowai”, meg “waiguoren”, na meg, hogy “tai gao!!”

Jaj ezt így nem értik! Az első kettő a külföldi bunkó és kulturáltabb megnevezése, az utolsó meg az, hogy hű milyen magasak.

Na, ezt mondtam én is! Szóval jó a figyelem középpontjában lenni egy ideig, de néha rohadtul elegünk van már belőle, mindig minket bámulnak és azt ecsetelik, honnan jöttél és hogy nézel ki, és el se tudják képzelni, hogy te ezt érted. Ha meg morcos vagy és visszaszólsz kínaiul, hogy “értem”, vagy “nem amerikai vagyok”, akkor nem jönnek zavarba, hanem tátott szájjal kérdezik, hogy na hát akkor mi? És fotókat is csinálnak, megállás nélkül. A fifikás úgy csinál, mintha a melletted lévő tájat fotózná, de a legtöbb nem görcsöli túl, simán az arcodba nyomják a kamerát, bárhol és bármikor. Bár-mi-kor.

Az egyetemnézés után visszasétáltunk az emberektől zsúfolt tengerpartra, és lődörögtünk kicsit a homokban, ittunk kókusztejet kókuszgolyóból, aztán meg hamar vacsiidő lett, és a hostelesek ajánlottak egy utcát kajáldákkal, úgyhogy felültünk egy buszra…

Eee vagy fél óráig pöfögtünk a kínaiakkal telezsúfolt buszon, miközben mind minket bámultak, és a sofőrök milyen marconák itt! Csomó nő van, de ugyanúgy kiabálnak, mint a férfi sofőrök, hogy “gyorsabban máár felfelé, hol a jegyed, sieess, menj hátra!!”, elég utálatosak. És ha így vezetnének, otthon az első vizsgabiztos tarkónvágná őket. Itt tök oké.

Találtunk egy zsúfolt utcasort, de amúgy így utólag tök valószínű, hogy nem ez volt a hely, amit ajánlottak, mert ez hamarosan egy halpiac lett.

Nnneee azt hittem meghalok, ha anya ott lett volna, szerintem együtt elrohanunk! Lauráék a lazábbnál is lazábban nézik a halott állatkupacokat, és meg is eszik őket (jó, akik gond nélkül megkóstolták a kutyát és két napja vadul kígyóhúst kerestek, azoknál én klasszisokkal finnyásabb vagyok), de nekem ezt a sok halott halat látni, eee. Olyan mintha Tropikáriumnyi halakat, angolnát és kagylókat odahordtak volna, és azt eszik-veszik kilószámra! Az az utca!! Telezsúfolva halárusokkal, úszik a halszag mindenhol, közte meg ketrecekben madarakat, a szűk utcán keresztbezötyögő tákolmányokat és gyümölcsárusokat látsz mindenhol.Egyébként az első sokk után nagyon érdekes volt ott, olyan i-ga-zi Kína feeling.

Anna beperdült minden második étterembe és felcsillanó szemmel válogatott a kék ollójú rákok és polipcsápok között, de volt olyan étlap, amin egy ehető fogást nem találtam - naná, mert mind halétterem. Végül jó fél óra séta után találtunk egyet, ahol volt sült rizs is, oda zuttyantunk be. Tudom, hogy minden kalandor lelkű barátom felszisszen, ha elmesélem, hogy Lauráék mekkora kupac rákot, polipot és kagylót rendeltek ki, és én nem kóstoltam meg, de ne haragudjatok, én nem bírom kettébetörni a halott rákok páncélját és kipiszkálni a belsejét, brrrr. Szóval én boldogan eszegettem a kis chaofanomat. Majd egyszer. Máskor. Nem most utaztam utoljára. :)

Ha már így a halpiacon jártam, eszembejutott, hogy milyen jó lenne halpedikűrbe menni, és itt biztos van valahol. A lányok meg még sose voltak, úgyhogy vacsi után addig sétáltunk, míg nem találtunk egyet. Ez volt a harmadik alkalom, hogy elmentem, először Yangshuoban, aztán Zhuhaiban, de ez a harmadik hely volt a legtisztább, és mivel kevés vendég volt, a tulaj hagyott minket fél óra helyett ötven percig ücsörögni. (Ne firtassuk, hogy kedvesség vagy nagy üzleti fogás-e, hogy három fehér csaj ül az üzletében, de kit zavar, míg bent ücsöröghetek.) Még mindig imádom, ez a legjobb dolog a motorozás mellett, a két új hobbim! És Kínában mindkettőt 15-25 yüanért megkapod. Az elején nagyon visítottak a lányok, de az első öt percben lehetetlenség nyugton maradni, idő kell, hogy megszokd, hogy halacskák rágcsálják a lábadon az elhalt hámsejteket.

Aki azt mondja, hogy fúj, az még tuti nem próbálta ki!!! Most mi undi? Nekik kaja, neked meg szép selymes lábikóid lesznek tőle!

Utána még hazasétáláskor benéztünk egy teaüzletbe, ahol életemben másodszorra jártam. Megkóstoltunk három féle teát: egy gyengébb minőségű és egy finomabb zöldteát, meg egy furcsa illatú feketeteát. (Képzavarom lesz, ha hazaérek, itt a hongcha = vöröstea a feketetea, és a heicha = feketetea meg valami más, különleges módszerrel készített, ritkább teafajta.) Az eladó gyakorlott mozdulatokkal töltögette az apró porcelánokba a teát, és ahogy a gőz felszállt, megcsapta az orrunkat a tealevelek áztatott illata. Anna vett kétfélét is, de nekem Laura megígérte, hogy elvisz a shanghai teapiacra, ahonnan egy konkrét bőröndnyi teát összevásárolt, és van kedvenc eladója, aki mindig hangosan köszönti, szóval ott biztosan tudják, mi a jó! Alig várom. :)
Egy újabb óra alatt hazajutottunk…

Jaj, igen, vettünk mangót, amit felvágnak előtted kockákra, és épp azt eszegettük, mikor jött a busz, de nem fértünk fel rá, de akkor meg megláttuk, hogy ott jön egy másik ugyanolyan, úgyhogy átrohantunk ahhoz, de az meg tele volt lökdösődő kínaiakkal és már majd’ leestek a buszról, úgyhogy vissza kellett rohannunk egy harmadikhoz, de a végén csak fent voltunk! Aztán meg megint hallgattuk, hogy laowai, laowai! Legközelebb komolyan, mikor elkezdik ezt a “Váá nézd hogy néznek ki! Honnan jöttek és miért ilyen magasak?” dumát, majd én is azt mondom Laurának kínaiul, hogy “Hát de furcsák ezek a kínai lányok, azt hiszik nem értjük hogy mit mondanak…és nézd, milyen kicsik!!” Nesze nektek!! Haha, na, de azért odaértünk a megállónkhoz, csak aztán túlsétáltunk az utcánkon, mert nem volt kivilágítva az utcasor, és vissza kellett menni, vagy fél órával többet sétáltunk a sötétben - és valami átszaladt a lábamon fúúúj!! De aztán felértünk a hostelbe, leszusszantunk és egy órával később már sétáltunk is a tenger felé.

A legjobb ez az éjszakai fürdőzés: nem tűz a nap, csodás hőmérsékletű a víz, és nincsenek téged bámuló kínaiak, csak elvétve. Egy óráig úszkáltunk, ücsörögtünk, kagylót kotortunk, és élveztük a langyos tenger simogatását és halk moraját. Éljenek az éjszakai tengerezések! <3